Azt mondják, hogy aki komolyan gondolja a futást, akár amatőr szinten is, az nem áll le addig, míg a maratoni távot nem teljesíti legalább egyszer. Az igazi futó azonban nem elégszik meg eggyel, ennél többre vágyik, sőt akadnak olyanok, akik annyira elszántak, hogy megpróbálkoznak az ultrafutással is.

Korábban írtunk arról, hogy két nyárlőrinci fiatal, akik már jegyespárok, valóban komolyan gondolják a futást. Virág Alex már teljesítette az Ironmant (3,8 km úszás, 180 km kerékpár, 42 km futás), míg menyasszonya a maratoni (42,195 km) távot. Úgy döntöttek, hogy ezúttal egy hosszabb távra neveznek be, még pedig Olaszországban, Toskánában a Strasimeno ultramaratonra, aminek a távja 58 kilométer. Egyikük sem futott még ennyit, ez volt az első ilyen alkalom. Nekivágtak, és teljesítették, pedig a távon kívül az időjárás is nehezítette a feladatukat.

Íme a beszámoló először Németh Ildikótól, majd pedig Virág Alextől.

Röviden, elutaztunk Toskánába lefutni az első ultramaratonunkat, és sikerült. Hosszabban. A hangulat óriási volt, a táj gyönyörűséges, és a 14 óra utazást követő kis pihenő után rajtvonalhoz is álltunk. Az idő borús volt, de a kedvünket ez nem szegte, a később kialakuló brutális szembe szél és 1-1,5 órán át szakadó eső már annál inkább.

Kicsit furcsa, mert teljesen szürreális nekem az élmény, mintha meg sem történt volna. Azt hittem, hogy majd óriási gondolataim lesznek arról, hogy hogyan kell átlendülni a mélyponton, amikor fel akarod adni, és mekkora karakter fejlődéssel jár majd ez az esemény, de nem. Nehéz volt, voltak közben problémák, de nem akartam megállni, nem akartam feladni, én csak menni akartam, és igazából ennyi. Pedig egyedül kocogva az országút szélén a szakadó esőben kifejezetten lehangoló lehetett volna a sztori, hiszen még hátra volt kb. 20 km, ami önmagában is rengeteg. Mindig csak a következő pár száz méterre koncentráltam, aztán egyszer csak elértem az 50 km-t, onnan pedig már könnyű volt az utolsó 8, hiszen az egy hétköznap esti szokásos kör. Aztán 7 óra 41 perc elteltével vigyorogva beértem a célba. (Az 58 km-hez hiányzott 120 méter, szóval tulajdonképpen túlfutottam a célon, de senki nem gondolhatta, hogy hagyom 57,88-on)

A felkészülés volt a legnagyobb élmény. A hétvégi hosszú futások, közösen, egyedül, barátokkal, a hétköznapi „este 8-kor is muszáj még elindulni” futások, a reggeli súlyzós edzések, amit az egész lényemmel ki nem állhatok (de meg kell csinálni), az erdőben körülöttünk futkosó őzek és nyulak, és természetesen a közös mézes puszedli evések futás közben, hiszen a szénhidrátot pótolni kell.

Hát ennyi, igazából azt kell, hogy mondjam, hogy ezt bárki meg tudná csinálni, mert sokkal többre képes a testünk, mint gondolnánk, belőlem se nézné ki senki.

Huhhh… ez kemény. Volt minden: szembe szél, vihar, villámlás, fáradt lábak, de gyönyörű helyszín. Toskána csodálatos tájait nézve ki lehet bírni. Hozzáállás = ez csak egy maraton + 16 kilométer. 16 kilométert pedig simán le lehet futni. Sosem futottam még ennyit. Az eleje még gyorsan telt, sokan voltak, de ahogy ritkább lett a mezőny (10-21-34-42 kilométeres távoknál), úgy nehezedett a verseny is. Féltávnál (29 km) már éreztem, hogy a bal combom kezd kicsit beállni, de menni kell még, ugyanennyi hátra van. 42,195 km-nél leszakadt az ég, dörgés, villámlás, brutális szél, szinte vízszintesen esett, az országút szélén kellett futni. Ilyenkor jut eszébe az embernek, hogy „Mégis mi a fenéért vagyok én itt?!”, de pár lépés után rájössz, hogy azért, mert ez iszonyat jó. A verseny alatt egyébként folyamatosan hangüzeneteket küldtünk egymásnak Ildivel, hol panaszkodtunk, hol biztattuk egymást.

Ötven kilométernél elállt az eső, onnan már csak nyolc kilométer volt hátra. A lábak már nagyon nehezek, a tempó is beesett, de ez már nem arról szólt, hanem a teljesítésről. Aki itt rajthoz állt, az már győztes. Végül el is koptak, ha nagy nehezen is az utolsó kilométerek. Időeredmény: 6 óra 8 perc, 14 másodperc, 6 perc, 21másodperces kilométerek.